Most olvasom
Bankárok, brókerek, spekulánsok: a manipuláció mesterei?

Bankárok, brókerek, spekulánsok: a manipuláció mesterei?

Bankárok, brókerek, spekulánsok: a manipuláció mesterei?

Brecht Koldusoperája végén így szólt Bicska Maxi a közönséghez: „Hölgyeim és Uraim. Egy hanyatló társadalmi réteg hanyatló képviselőjét látják most maguk előtt. Minket, egyszerű polgári kézműveseket, akik csak feszítővassal dolgozunk a kiskereskedők páncélszekrényein, elnyelnek a bankok mögött álló nagyvállalkozók. Mi egy tolvajkulcs egy részvényhez képest? Mi egy bankrablás egy bankalapításhoz képest?”

A szélhámosok, csalók különös vonzalmat éreznek a pénz iránt. Mások kifosztására, megkopasztására leleményesebbnél leleményesebb trükkök garmadáját találták már ki. Egy-egy furmányos találmány új köntösben újra és újra megjelenik, itt sincs új a nap alatt. A bankok és ügyfeleik rendszerint a kifinomult módszerek áldozatai, de a bankok sem csak áldozatok, sőt! Amennyiben a bankok követnek el tisztességtelen dolgokat – mert ők sem teljesen szeplőtelenek –, azt jóval finomabb szóval illetik: árfolyam manipuláció, megtévesztés… 

 

„Nem Pesten történt, amit hallotok, ott ily regényes dolgok nem történnek.” A cikk írásakor felmerült a kérdés, hogy magyar példákról írjam-e a cikket? A nemzetközi példák egyfelől bőven szolgáltatnak témát, másfelől nem kívánok a mostanság tapasztalható bankellenesség szócsöve lenni. André Kosztolany, a neves tőzsdei spekuláns azt vallotta, ha gourmandként finom ételekre vágyik, Párizsba utazik, ha operát szeretne hallgatni, akkor meg sem áll német földig, ha üzletről van szó, akkor pedig irány Amerika! 

 

Az elmúlt század fordulóján, Joseph Weitl, akire szélhámos ismerősei a „Sárga Kölyök” nevet ragasztották, nem vesződött ormótlan bankrablással. Nem is volt annyi tőkéje, hogy bankot alapítson, terve valahol félúton volt a kettő között. Amikor Indiana államban Muncie településen a Nemzeti Kereskedelmi Bank megszüntette a fióktelepét, ő lelkes és lefizetett segítőivel másnap be is költözött a helyére, hogy ott egy új bank kínálja szolgáltatásait. Egy kisebb hírverés után elterjesztette, hogy az új kereskedelmi bank várja a megszűnt intézmény régi ügyfeleit, változatlan helyen, de nagyobb betéti kamatokkal. Az ügyféltér tele volt az újdonsült kliensekkel, s a lefizetett statisztákkal. A Sárga Kölyök egyszerűen, a pénztári pultban fogadta a befizetéseket. A legendás svindler két kisebb, bizonyítható vétségért töltött csak el rövidebb időt a rácsok között, száz éves korában távozott az élők sorából.

 

Az elmúlt hónapokban számos bank tevékenységéről lebbent fel a fátyol egy rövid időre, miszerint manipulálták az árfolyamokat. A manipuláció nem szép dolog, ne kerteljünk, egyenesen törvénybe ütköző, a bankóriások mégis megúszták peren kívüli egyezséggel és tetemes bírsággal. A sor elég hosszú, hogy minek az árfolyamát térítették el: a londoni bankközi kamatlábat, az olaj és az arany árfolyamát, deviza keresztárfolyamokat. Ergo, amivel kereskednek, minden olyan dolgot, amihez számot lehet rendelni. Az egyik legtöbbet emlegetett bank az amerikai J.P. Morgan (sajnálatos módon a világ vezető bankházai is rendre szerepet vállaltak ebben), amely a tengeren túli kontinens egyik leghatalmasabbika. Története, eljárása nem egyedi, ez a kiragadott példa jól szemlélteti a világ nagy bankházait.

 

John Pierpont Morgan (1837–1913) 1860-ban alapította bankját. Az időzítés szerencsés, a polgárháborúval kapcsolatos kereskedelmi ügyletekbe azonnal bekapcsolódik, a győztes Észak ipari vállalatai mellett más bankok is az ellenőrzése alá kerülnek, a század végére kevés olyan terület van a New York-i tőzsdén, amellyel ne állna kapcsolatban. Részt vesz a fontos vasútvonalak építésében, s amikor a vasúti részvények pánikszerű összeomlása bekövetkezik, ő felvásárolja a csődbe került társaságokat, és hat nagy társasággá osztja őket. A tranzakció tízmilliárd dollárba kerül, felvásárol 1040 társaságot. Pár évvel később a csőd irányába tartó bankrendszer megmentője már, amin nem mellékesen keres is (50 millió dollárért vásárol föl 1 milliárdnyi részvénypakkot). Nemzetközi befektetései között emlékezetes az angol White Star Line hajótársaság megszerzése. Nem az ügylet volumene miatt, csupán azért érdekes, mert ez a társaság gyártotta a Titanicot. A tragikus első úton való részvétet Morgan pár nappal az indulás előtt lemondta. Bankja a huszadik századi bankválságai, tőzsdekrachjai között jól lavírozott, az elmúlt évek sokmilliárd dolláros, gigantikus büntetései sem jelentettek jéghegyet az üzletmenet szempontjából. 

 

Nézzük a teljesség igénye nélkül, hogy ez a pénzügyi gólem mi mindenért kapott bírságot. 2005–2007 között elsőrangúnak minősített kötvényeket bocsátottak ki, nem elsőrendű (subprime) és más nagy kockázatú jelzálogkölcsönök fedezetével. Olyan értékpapírokat adtak el a válság előtt a befektetőknek, amelyek bedőlésére játszottak. 

 

A JP Morgan húsz éven át volt a Bernard Madoff Investment Securities LLC elsőszámú bankja. Miközben a brit hatóságoknak megküldte aggodalmait Madoff tevékenységéről, hazájában ezt elfelejtette. Ki Bernard Madoff? A világtörténelem legnagyobb piramisépítője: 65 milliárd dolláros pénzügyi piramiscsalás megalkotója.

 

 

A piramisjáték az egyik legelterjedtebb módszer. Emlékeznek rá, amikor hazánkban a rendszerváltozás hajnalán először jelent meg? Postai csekken kellett feladni a pénzt egy ismeretlennek, és várták az égből jövő meggazdagodást. Ha volumenében nem is a legnagyobb, de a legtöbb embert építő piramist Albániában építették. Az országba tévedő világjáró, ha nem is Enver Hodzsa szülőházát és a végtelen betonbunkereket kívánja megtekinteni, számos érdekes látnivalót találhat a lenyűgöző tengerpart mellett: Artemisz tiszteletére felállított kolostorrom, az „ezer ablakok” városának nevezett Berat, ókori romok, iszlám és katolikus műemlékek sokasága. A gátlástalan játékszervezők egy egész országot vadásztak le Albániában. A kilencvenes években közel félmillió albán dolgozott külhonban, s utalta haza szerény apanázsát az otthon maradottaknak. Havi 40-50%-os hozamot ígértek, amelynek eredményeként 1997-ig 1,2 milliárd dollárt fektettek be, ami felettébb magas szám egy hárommilliós lakosú országban. A médiumok csak fokozták az őrületet, amikor a főszervezők a politikusokkal paroláztak. A hezitálók sem maradtak szüzek, csatlakoztak a meggazdagodni vágyókhoz. Az embereket könnyebb volt hülyíteni, mintsem meggyőzni arról, hogy hülyítik őket.

 

A végjáték tragikus lett: az ország kétharmada csődbe ment a játék következtében, az emberek az utcán követelték jussukat és az igazságot. Szükségállapotot vezettek be, a zavargásokban kétezren veszítették életüket. A nemzetközi szervezetek hétezer kéksisakost küldtek a rend helyreállítására, s a Világbank programja kellett ahhoz, hogy az ország talpra tudjon állni. 

 

Piramisjátékokat azóta is szerveznek rendületlenül, nincs olyan év, hogy egy-kettő ne kerülne a híradásokba, főként úgy, hogy az Internet lényegesen megkönnyítette az elkövetők dolgát. Minden ilyen szisztémán alapuló módszer Ponzi köpönyegéből bújt ki. Ki is volt Charles Ponzi?

 

1907-ben Montrealban segédpénztárosként kezdte kétes karrierjét a Banco Zarossi intézménynél. A bank a szokásos kamat kétszeresét fizette az olasz bevándorlóknak. A bank kétes ingatlanügyeit a befektetők pénzéből finanszírozták, a csőd elkerülhetetlen volt. Zarossi, a főnök külföldre távozott, az apa nélkül maradt családot Ponzi támogatta, náluk is lakott. A nagy dobás előtt „hősünknek” néhány évet még a rács mögött kellett töltenie, csekkhamisítás és embercsempészet miatt. A fenomenális ötlet a szabadulása után, levél formájában jött Spanyolországból. Egy Itáliába címzett levelet kellett feladnia, amely egy nemzetközi válasz postaszelvényt tartalmazott, ami fedezi a külföldről érkezett levélre küldött válasz postaköltségét. (A külföldi ország postai tarifái alapján határozták meg, de átváltható volt a fogadó országban érvényes tarifák szerint.) Ez egy egyszerű arbitrázs: a két ország közötti postai díjszabásban értékkülönbség volt, főként azért, mert a háború után a líra elértéktelenedett. Az itáliai válaszkuponokkal az USA-ban névértéknél értékesebb bélyegekhez lehetett jutni. A nyereség 400% – terjesztette ő maga és az ügynökei hada, s cége, a Securities Exchange Company, 45 napra 50%-os hozamot garantált. (A sztori alapja igaz is volt elvileg, de ne feledjük, hogy az igazság és a féligazság között akkora a különbség, mint villanyégő és a cserebogár között.)

 

A kuncsaftok tömött sorokban jöttek a pénzügyi zseninek kikiáltott Ponzihoz, s emígyen 10 millió dollár vándorolt hozzá. A vég kezdetét az jelentette, amikor egy elemzés megdöbbentő dolgokra jutott: saját maga egy huncut centet se fektetett üzletébe, illetve befektetési alapjában 160 millió postai válaszkuponnak kellene lennie, miközben a postai hatóság arról adott tájékoztatást, hogy mindösszesen 27 ezer volt forgalomban. A példa nélküli csalásnak 17 ezer áldozata volt, 4 millió dollár kimutatható kárral. Mivel nem volt amerikai állampolgár, kitoloncolták, hogy hazájában töltse le jól megérdemelt büntetését. A Vulcania utasszállító hajóra bevándorlási tisztek kísérték, néhányan még a csomagját is cipelték. A börtönévek után emlékiratai megjelentetésének finanszírozására részvényeket bocsátott ki, száz darab 20 dolláros részvényt. A terjesztést 100 %-os jutalékkal kívánta ismerőseinek honorálni – kutyából nem lesz szalonna, gondolnánk. A könyv kiadása nem sikerült, nem volt miből kifizetni a nyomdát, ezért az összes példányt bezúzták, s csak egyetlen géppel írt történet maradt meg, amit a történések hazájában, a kongresszusi könyvtárban őriznek. Élete Dél-Amerikában ért véget, egy szeretetotthonban. 

 

 

Szélhámosok szélesvásznon

 

A megfilmesített történetek a tőzsde világából egyfajta csalóka, torz képet festenek a valóságról, másfelől nagyon is valóságosak. A legutóbbi Scorsese-mozi, A Wall Street farkasának (2014) alaptörténete is megtörtént. Jordan Belfort nem középiskolás fokon űzte a megtévesztést, a manipulációt és egyéb más, köztörvényes tőzsdei ténykedést. A szédületes karrier előtt hússal kereskedett, házalt, ott kamatoztatta kivételes rábeszélő képességét. A pénz szaga egy brókercégnél csapta meg, ahol sok időt nem tölthetett, mert a 87-es tőzsdekrach egy rövid időre eltérítette a tőzsdei parkettől, ugyanis a cég csődbe ment. Egy kis cégnél azonban hamar elemére talált; centes részvényeket sózott rá a gyanútlan kuncsaftokra, olyan társaságok részvényeit, amelyek csak álmodhattak komoly tőzsdei szereplésről. A jutalék viszont 50% volt! Ezért bizony a meggyőzés minden fegyvernemét be is vetették a brókerek. Megalapította saját cégét, a Stratton Oakmontot, ahol tökélyre fejlesztette az értéktelen részvények eladását a gyanútlan áldozatoknak. Az árfolyamok mesterséges felpumpálása, bennfentes kereskedelem, tőzsdei csalás egészítette ki az ősi, de annál kifizetődőbb módszert. 110 millió kárt okozott, de egy vádalkunak köszönhetően 22 hónap börtönnel megúszta. Az értéktelen részvényekből légvárat építettek, s a tőzsdei légvár építése ugye akkor kifizetődő, ha az alapjai lerakásánál szorgoskodunk. Csakhogy ez is illegális.

 

Egy másik történetben egy magát tehetségesnek valló fiatalember az 1762-ben alapított Barings Bankot vitte egymaga csődbe. A szingapúri tőzsdén kötött határidős ügyleteket a cég kontójára, anélkül, hogy a felettesei ténylegesen tudták volna a spekuláció kimenetelét. A történet 1,4 milliárd dollár veszteséggel zárult. A királynő bankjának is nevezett társaságot ezek után az ING vette meg jelképes 1 fontért. A filmet Csődtömeg (1999) címmel vetítették a mozik. Hasonló történetek manapság is előfordulnak, hogy a felelőtlen alkalmazottak kenyéradójuk tőkéjét veszítik el. Ha ezek a tranzakciók jól végződnek, akkor gigantikus bónuszok kerülnek kiosztásra, ha nem, akkor a bűnbak az elkövető. Mert nagy veszteségeket ugye el lehet titkolni a mai kor vállalatirányítási rendszereiben… A Londoni Bálna néven elhíresült JPM kereskedő nemrég 6 milliárd dollár veszteséget hozott össze ügyleteivel, amiért bankját meg is bírságolta a felügyelet. A legutóbbi válságban a Société Générale brókerét fülelték le, engedély nélküli ügyletekért: ott 5 milliárd dollár volt a kár. Öt év börtön és a kár megtérítése lett a következménye.

 

A Brókerarcok (2000) című film az üzletkötők gátlástalanságát mutatja be, egyben a megtévesztés és becsapás iskolapéldája. Igazi amerikai film, de volt már rá precedens, hogy a filmből ellesett módszereket a magyar pénzügyi életbe ültették át. Végül a tőzsdefilmek klasszikusa 1987-ből (Oliver Stone rendezésében, Michael Douglas és Charlie Sheen felejthetetlen alakításával) a Tőzsdecápák. Az ezen témában született filmek alfája és omegája minden túlzás nélkül; ezt minden tőzsdés-bankár rongyossá nézte már VHS kiadásban is. A film nem mostani, a mobiltelefonok még aktatáskányiak, a kereskedők előtt lévő monitorok is még monokrómok voltak. A tőzsdecápát csak egy dolog érdekli: a siker, s tudja, hogy minden megvásárolható. Még az információi is, az emberek is. Fejből idézik sokan a szállóigévé vált mondatokat a film szereplőitől: „a pénz nem alszik”, „a mohóság jó”, „a legértékesebb, amit ismerek, az az információ”. A manipuláció és megtévesztés iskolapéldája a film, de az igazságnak győznie kell, s a főhősnek el kell nyernie méltó büntetésüket, legalábbis a hollywoodi filmes opusokban.

A svindlerek hada a javunkat akarja. Szó szerint! Számtalan módszerrel próbálják meg tőrbe csalni, megrövidíteni a befektetőket. Az igazi nagypályás dolgokat azért a bankok szép üvegpalotáiban követték el, részvénytársasági köntösbe bújtatták a nagy átveréseket.

 

Jó tanáccsal miként is szolgálhatnék? Egyszerűen hallgassanak a józan eszükre, kérjék ki más emberek véleményét, ha szükséges! Egy biztos: ha valami túl szép, hogy igaz legyen, rendszerint nem is az. Így, pár érdekes történtből okulván, vadászatra fel! Irány a hozamvadászat és a biztonságos helyek becserkészése, mert a pénzünkkel valamit mégiscsak kezdeni kell, s közben áldozzunk is Artemisz istennőnek, hogy a vadászból ne űzött vad legyen!

 

Írta: Szoták Attila

Fotó: Profimedia

© 2020 Gentlemen's Choice. Minden jog fenntartva.

Vissza a tetejére