A magyar szobrászművészet legnagyobb alakjai – Szobrászok, sorsok, emlékművekBudapest köztereit és parkjait nagy számban díszítik szobrok, emlékművek és díszkutak – nem mintha a mennyiséggel és a minőséggel is elégedettek volnánk. Elég, ha csak a napjainkban zajló szoborállítási és bontási anomáliákra gondolunk. |
A XIX. század második harmadában és a századforduló utáni években is erős volt a historizáló eklektika igénye az emlékműszobrászatban, képfaragóink pedig igyekeztek megfelelni a társadalmi és művészeti kívánalmaknak. Két nagy felkészültségű és jelentős alakja – természetesen Stróbl Alajos mellett – Zala György, és a száztíz esztendővel ezelőtt elhunyt Fadrusz János. Az ország polgársága és politikai elitje felismerte, hogy a művészet mennyire jelentős tényező a magyarságtudat megerősítésében és a kultúra fejlődésében, és minden eszközt megragadott múltjának dicsőítésére, természetesen a maga által helyesnek ítélt történetfilozófia szellemében. Az idők folyamán készült alkotások – amelyek az adott szellemi közösség véleményét, ízlését is tükrözik – a főváros arculatának meghatározó elemei lettek, testébe beépültek, azzal együtt fejlődtek. A valóság ennél azonban prózaibb: az eltelt évek alatt egyszerűen megszerettük őket, felnőttünk hozzájuk.
Budapest szobrásza
Zala Györgyöt (eredetileg Mayer 1858-1937) bátran nevezhetjük Budapest szobrászának is, hiszen hatásos műveivel nap, mint nap szembesülünk fővárosunk nyilvános terein. Polgári családból származott – a papa porcelángyáros volt Pápán –, de gyermekként árvaságra jutva Városlődre került, ahol nagybátyja kőedénygyárában formázta az agyagot. A Mintarajziskolában kezdett tanulmányok után Zala Bécsben és Münchenben tanult, de állami ösztöndíja mellett tanítványokat is fogadnia kellett. 1889-ben, Huszár Adolf elhunytával a szoborbizottság őt szólította fel az aradi vértanúk emlékművének befejezésére. A királytól, már 1896-ban megkapta a Ferenc József Rend lovagkeresztjét, és emellett még számos kitüntetést, díjat, aranyérmet nyert. Hosszúnak mondható művészi pályáján számos alkotás került ki műterméből, egész hosszú sorát mintázta a jelesebbnél jelesebb műveknek.
Erzsébet királyné szobra – Erzsébet híd budai hídfő (1932) és
Egyetemi hősi emlék – Bp. Egyetemi templom 1930
A magyar uralkodók történelmi sora éppen olyan színpadias gesztusokkal jelent meg, mint a kortárs történelem hősei: Andrássy Gyula, Deák Ferenc, Erzsébet királyné, Jókai, Tisza István és sokan mások. Diadalmas művészpályájának betetőzése a másokkal együtt készített millenniumi emlékmű: az Árpád szobor a vezérekkel, király-alakokkal, allegórikus csoportokkal és Gábor angyallal az oszlop tetején. A grandiózus kompozíció elkészülte után azonnal Budapest, és egyben az ország legismertebb jelképévé vált. Zala György virtuózan bánt az anyaggal, de a dekoratív póz lényegesen előrébb való volt nála, mint a személyes érzelem vagy a lelki tartalom. „Kiváló mintázó tehetség, aki alapjában a naturalista ábrázolás talaján állott, de a naturalista módon meglátott elemekből festői hatású és lendületesen mozgalmas, nyugtalan kompozíciókat szerkesztett össze, amelyekben nem annyira egyéni alkotótehetség, önálló szobrászi stílus, mint inkább a kor színpadiasan patetikus, dekoratív pompakifejtése nyilvánult meg.” ¬– írta róla halálakor a Nyugat folyóirat. Magyarország legünnepeltebb képzőművésze lett, hivatalos szobrásza, aki az akadémikus művészet leáldozásával képtelen volt elfogadni a következő nemzedék újító megoldásait. Köztéri szobrai mára belesimultak a város szövetébe, nélkülük bizonyosan szegényebbek lennénk. A Magyar Nemzeti Galériában további 30 szobra látható.
Ali bácsi, a király
A Bajza-utcai Epreskert valóságos kis oázis a főváros szürke háztömegében, itt alkotott ugyanis Stróbl mester, hosszú négy évtizeden keresztül. Stróbl Alajos 1856. június 21-én született a Liptóújvár melletti Királylehota egy kis házacskájában. Apja művelt bányász és kohász volt. Az ifjú Lőcsére került gimnáziumba, ahol öt osztályt végzett – már ekkor sokat rajzolgatott és farigcsált fából alakokat. Először családi összeköttetés révén egy kohó- és kályhagyárba került, ahol vaskályhákra mintázott dekorációkat viaszból. Két évig dolgozott itt a kis Ali, s innen a bécsi Spezialschule für Kunstgewerbe-be került, majd négy évet töltött a bécsi Akadémián.
Szent István király lovas szobra – Budai vár (1906); valamint Jókai Mór szobra (Budapest, 1921)
1882-ben nyert megbízást az Operaház két fülkéjében elhelyezett Liszt és Erkel szoborra, melynek sikere egy csapással előtérbe állította őt. Ettől az időtől kezdve ő volt Magyarország legfoglalkoztatottabb emlékműszobrásza, állami, egyházi és magán megrendelések, portrék és síremlékek tucatjainak megformálója. Stróbl Alajost művészi lelkesedése, a nemzeti hagyományhoz való ragaszkodása és páratlan tehetsége a magyar szobrászművészet legnagyobb alakjává tette. A Magyar Királyi Képzőművészeti Főiskola tanáraként is tevékenykedett, mintegy 40 éven át. A görög-római művészet tanulmányozása erősen hatott a stílusára, de az aktuális nyugati trendeket is kipróbálta (impresszionizmus, eklektika, szecesszió), s ebből gyúrta ki egyéni, mindig a forma tökéletes megjelenítését adó stílusát. Rendkívül nagy volt benne a dekoratív képesség, ennek köszönheti azt a könnyedséget, mellyel egy-egy szobrot mintázott, ezért annyira plasztikus minden alkotása. Alig félórás ülés alatt képes volt a képmásszobornak frappáns hasonlatosságot adni.
Mátyás kút – Budai vár (1904); valamint Arany János szobra (Budapest, 1893)
Fáradhatatlan volt a munkában, olykor három-négy nagy szoborművön, s amellett két-három képmásszobron dolgozott egyszerre. 1900-ban a párizsi világkiállításon Anyánk c. életnagyságú, fehér márványból készült szobrát Grand prix-díjjal jutalmazták. Ez egyike a legnagyszerűbb szobrunknak: megragadó a nyugodt, természetes mozdulat, a nyílt tekintet, a realisztikus és mégis egyszerű, nagyvonalú mintázás. A 80-as évektől 1926-ban bekövetkezett haláláig alig volt a közéletben és a magyar arisztokráciában jelentékenyebb férfi vagy nő, akit ő meg ne mintázott volna. Jelentősebb munkái: Arany János szobor (Magyar Nemzeti Múzeum kertje 1893), Széchenyi István (egész alakos, Nagycenk 1904), Mátyás-kút (Budapest, Vár, 1904), Szent István lovas szobor (Halászbástya 1906), Semmelweis-emlékmű (Rókus Kórház 1906), Károlyi Sándor emlékműve (Vajdahunyad vára 1908), Kossuth-mauzóleum szobordísze (Kerepesi temető, 1909), Jókai Mór szobra (Budapest 1921), Szeged, a Nemzeti Emlékcsarnokban számos portré.
Őstehetség, őserővel
Fadrusz János (1858-1903) sajnálatosan rövid alkotói pályája alatt csak néhány kitüntetett magyar város történelmi emlékműtervezője és kivitelezője volt. Alkotásai, a kor külsőségekben kimerülő, színpadias emlékműveivel ellentétben monumentálisan egyszerűek. Bécsi akadémiai tanulmányainak befejezésekor vizsgamunkaként egy feszületet készített. Modell hiányában saját magát kötöztette keresztre, majd az erről készített fényképek alapján dolgozott. „…és leszek valamikor magyar művész, ha megsegít az Isten, és olyant csinálok, amivel Budapestre is bekukkanhatok.” Ezt nyilatkozta szerényen, miután évtizednyi hiábavaló próbálkozás és nélkülözés után, Krisztusával 1892-ben megnyerte az Országos Képzőművészeti Társulat ezerforintos nagydíját. Több bronzmásolat készült róla, a Magyar Nemzeti Galéria és a szegedi Móra Ferenc Múzeum is őrzi egy-egy példányát. Később a művész síremlékére is ezt állították a Kerepesi temetőben.
Budavári kapuőrző oroszlánok (1902); Mária Terézoa szobra (Pozsony, 1895); valamint Toldi Miklós a farkasokkal (Magyar Nemzeti Múzeum, 1903)
Fadrusz első nagy köztéri alkotása a szülővárosának, Pozsonynak szánt Mária Terézia szobor volt. Tömör kompozíciója, virtuóz részletei mellett a lóra ültetett királynő fennkölt szépsége ragadta meg a szemlélőt. Lyka Károly ezt írta a műről: „Az első magyar szobor, melyben van epikai erő és nagyság.” Nem sokáig csodálhatták, mert az emlékművet 1921. október 26-27-én csehszlovák légionáriusok valamint civilek szétzúzták, amit a rendőrség sajnos tétlenül szemlélt. Fadrusz két alkalommal is dolgozott a budavári palota díszítésén. Először 1897-ben faragott carrarai márványból két egymással szemben álló, másfélszeres életnagyságot meghaladó, tehertartó Atlaszt. Ő mintázta 1901–1902-ben a négy, hatalmas méretű, kapuőrző oroszlánt, amelyekből kettő éppen harapásra készülve, a kapun belül áll. Fő művének – a magyar emlékműszobrászat legsikerültebb alkotásának – a kolozsvári Szent Mihály templom előtt álló Mátyás király szobrát tekintjük. A méltóságteljes és hatalmat sugárzó lovon ülő főalak és a mozgalmas mellékalakok monumentalitását naturalista természetesség és valószerűség oldja. A szobrot 1902-ben avatták fel, miután makettjét az 1900-as párizsi világkiállításon nagydíjjal jutalmazták. Utolsó munkájában is megmutatkozott realizmusa és ősereje. A Budai Tornaegylet megbízásából sportvándordíjnak készített szobrot Arany János műve nyomán, „Toldi Miklós a farkasokkal” címmel. Fadrusz alkotásait a történelmi személyiségek, emberalakok plasztikus, valósághű megjelenítése, gazdag tartalmi és formai motívumok, klasszikus szellemiséggel és nemzeti érzülettel áthatott monumentális, de precíz mintázás jellemezte. Mindez bizonyítja, hogy művészetében nemcsak az akadémikus szobrászat egyik nagy mesterét tisztelhetjük, hanem új utakat kereső, stílusokat szintetizáló művészegyéniséget is. „Egyre akartalak kérni, de elfelejtettem a sok mindenféle között, t. i. arra, hogy ha írsz az én dolgomról, kérve kérlek, ne hasonlítsd össze a kollégáim munkáival és ne bántalmazd a magyar szobrokat és szobrászokat. A mostani szobrász-generáció ártatlanul sínyli az első nemzedék bűneit.” (Fadrusznak, Malonyai Dezsőhöz írt leveléből)
Írta: Csontó Sándor
Fotók: a szerző saját gyűjteményéből, StockFoto, Profimedia