A brit főváros 1908-ban rendezhetett először olimpiát, másodszor 1948-ban szintén London tarthatta a nyári játékokat. Felelevenítjük korábbi sikereinket és bemutatjuk eddigi aranyos magyarjainkat, akik példaképül szolgáltak mai sportolóink számára.

Londonra hangolva

London tulajdonképpen surranópályán jutott hozzá első olimpiájához. Az 1908. évi IV. nyári olimpiai játékok helyszínéül eredetileg Rómát jelölte ki a Nemzetközi Olimpiai Bizottság. Az előkészületek idején azonban kitört a Vezúv és a károk helyreállítási költségei miatt az olasz kormány lemondott a rendezésről, így London ugrott be Róma helyére. Az olimpia hivatalos programja szerint huszonkét sportág huszonnégy szakágában száztíz versenyszámot rendeztek kétezer-nyolc sportolóval. Az első olimpia volt, amelyen már nemzet­enként vonultak fel a résztvevők a megnyitón, hivatalosan is versenyezhettek nők teniszben és műkorcsolyában, és ahol a labdarúgás is szerepelt. A fél éven át tartott programban részt vett Ausztrálázsia, Fokföld és Bohémia is. A magyar versenyzők három arany, négy ezüst és két bronzérmet szereztek. Kötöttfogású birkózásban az MTK-s Weisz Richárd (1879–1945) közel egy órán keresztül küzdött az orosz favágó óriás Petrovval, amíg győzni tudott. Kihívta az akkori profi világbajnokot, akit földhöz teremtett, ezért kizárták a későbbi hivatalos versenyzésből. (A pénz akkor sem volt mellékes!) Rettenetes erejével később súlyemelőként négy magyar bajnoki címet szerzett a hét birkózó aranya mellé – és cirkuszi erőemberként kamatoztatta tehetségét.

Weisz Richárd

A magyar kardvívás első olimpiai bajnoka Fuchs Jenő (1882–1955) jogász a salakon rendezett vívóversenyek döntőjében holtversenyben végzett az élen Zulawszky Bélával, majd az egy találatig tartó ki-ki csörtében őt is legyőzte. Természetes, hogy a kard csapatversenyt is a magyarok nyerték az alábbi összeállításban: Földes Dezső, Fuchs Jenő, Gerde Oszkár, Tóth Péter, Werkner Lajos. Fuchs úr visszatért az aktákhoz, nem versenyzett, csak edzett, hogy 1912-ben Stockholmban ismét pástra álljon, és ugyanúgy duplázzon. Munkaszolgálatosként túlélte a Don-kanyart, egyetlen „nem árja” magyarként német vaskeresztet kapott hősiességéért, amit később leült a kommunista éra börtönében.

Fuchs Jenő

Egy pesszimista forgatókönyv szerint az első londoni eredménnyel ma is kiegyeznénk, ám annál sokkal fényesebb lett a magyar éremtáblázat a következő brit rendezésen.

Aranyeső Londonban

Eredetileg London az 1944-es olimpiát rendezte volna, ám az akárcsak a négy esztendővel korábbi is a második világháború miatt elmaradt. (1936-ban Berlinben volt az utolsó olimpia.) 1948-ban végül mégiscsak a brit fővárosban kerülhetett sor a XIV. nyári olimpiára, miután a NOB megtartotta az eredeti besorolást, de a számozást továbbvitte. A játékok idején is folyt még a romeltakarítás, és számos csapat ennivalót is vitt magával, mivel a briteknél még ekkor is jegyrendszer volt érvényben. Korábbi háborús szerepük miatt nem kapott meghívást Németország és Japán sem, a Szovjetunió pedig egyelőre megfigyelőként kívánt részt venni az eseményen. Százharminchat versenyszámban ötvenkilenc nemzet, négyezer-száznégy sportolója vett részt. Ez volt az utolsó olimpia, amelyen művészeti versenyeket is rendeztek. Ezen az olimpián 129 magyar sportoló – a művészeti versenyekkel együtt – tíz sportágban összesen huszonnyolc érmet, tíz arany, öt ezüst és tizenhárom bronzérmet szerzett. Magyarország ezzel a nem hivatalos éremtáblázat negyedik helyén végzett. Az akkori politikai vezetés minden támogatást megadott a sportolóknak – legitimálva és fényezve a rendszert –, magasra helyezve a mércét a mindenkori olimpikonok előtt. Nagyot változott a világ azóta, és ma ez az eredmény csak szép álom lehet, de a tisztességes eredményben nem kételkedünk.

Aranyos magyarok

Meglepetésre a női atlétika súlylökés és diszkoszvetés számát Micheline Ostermayer francia zongoraművésznő nyerte. Szintén zenész szeretett volna lenni, de a vívás érdekében erről szerencsére lemondott Elek Ilona (1907–1988), aki meg tudta védeni tizenkét évvel korábbi bajnoki címét. Zsidó származása miatt a berlini olimpia előtt kizárták a Honvéd Tiszti Vívó Klubból, de ennek ellenére részt vett a játékokon. Huszonegy mérkőzéséből csak hármat vesztett el, ami elegendő volt az első hely megszerzéséhez, ezzel a magyar sport első női olimpiai aranyérmese lett. A londoni olimpiai játékokon 12 év után megvédte bajnoki elsőségét. 1952-ben pedig csak a holtversenyt eldöntő találkozón szenvedett minimális vereséget, így ezüstérmes lett. Takács Károly (1910–1976) sportlövészetben alkotott maradandót. Az ötalakos gyorspisztolyos számban végzett az élen úgy, hogy ekkor már bal kézzel lőtt. A katonatiszt fiatalember jobb kézfejét tíz évvel korábban egy hadgyakorlaton felrobbanó gránát leszakította. Ezek után tanult meg a másik kezével lőni, és lett belőle Londonban olimpiai bajnok. Fantasztikus akaratával és rengeteg gyakorlással – edzés végén térdig hüvelyben állt – sikerét 1952-ben, Helsinkiben megismételte. A gumiembernek becézett Pataki Ferenc (1917–1988) a tornászok között műszabadgyakorlatával hódította el az első helyet. Tinédzserként életveszélyes akrobatamutatványokkal hívta fel magára a figyelmet. Kézenállás háztetőkön vagy éppen gyárkéményen. Az olimpián elegendő volt egy hibátlan talajgyakorlatot előadnia ahhoz, hogy a pontozók szájtátva bámuljanak és ráfogadjanak. A harminchatszoros magyar bajnok később az Állami Artistaképző tanára lett. A magyar sportolók között Gerevich Aladár (1910–1991) szerezte a legtöbb olimpiai aranyérmet, szám szerint hetet, mellyel az olimpiák történetében is a legeredményesebb szereplők között tartják számon. Ezen az olimpián nyerte egyetlen egyéni bajnoki címét. Duplázott is, hiszen az általa fémjelzett csapat, Berczelly Tibor, Kárpáti Rudolf, Kovács Pál, Papp Bertalan és Rajcsányi László a döntőben az olaszokat elpáholva szintén győzött. Az elképesztő eredménysor értékét még tovább fokozza az a tény, hogy pályafutásának csúcsán két olimpia is elmaradt a második világháború miatt. Kivételes technikája, nagyszerű fizikuma, eleganciája kiemelte még a többi nagyszerű magyar vívó közül is. Utolsó aranyát a kardcsapattal a római olimpián, ötven esztendősen szerezte. A rendkívül sokoldalú tehetség Gyarmati Olga (1924–) eredetileg a 80 méteres gátfutásban akart indulni, de edzője tanácsára végül távolugrásban nevezett. Szerencsére, mert 570 centis ugrással a legjobbnak bizonyult. Az olimpiák történetében övé a magyar női atlétika második aranyérme. Bóbis Gyula (1909–1972) labdarúgóként kezdte sportpályafutását, de birkózóként közel a negyvenhez és harminc kilóval kevesebbet nyomva is két vállra fektette a nála 12 évvel fiatalabb svéd ellenfelét a szabadfogásúak nehézsúlyú mezőnyének döntőjében. Csík Tibor (1927–1976) öklöző majdnem lemaradt a versenyekről és az aranyérméről, mert rossz hajóra szállt, s csak az utolsó pillanatban sikerült ezt észrevennie Kárpáti Rudolf vívónak. Verekedős stílusával a védekezésre gondot nem fordító, harmatsúlyú Csík szétpofozta minden ellenfelét, aki csak elébe került. 1956-ban külföldre távozott, elszegényedve és elfeledve halt meg Ausztráliában. Termetre nem volt hatalmas, de a technikailag nagyon képzett Németh Imre (1917–1989) kalapácsvetésben győzött, számos jobb nevű ellenfelét túldobva. Nemcsak egy jó dobása volt, fia, Miklós gerelyhajításban lett olimpiai bajnok.

Takács Károly és Gerevich Aladár

A triplázó bokszzseninek, Papp Lászlónak (1926–2003) Magyarország, és a világ egyik leghíresebb ökölvívójának itt kezdődött a sportkarrierje. 1948-ban a londoni, 1952-ben a helsinki és 1956-ban melbourne-i olimpián nyert aranyérmet. Papp Lacit mindmáig az ökölvívás legnagyobbjai közt tartják számon, jóllehet profi pályafutását nem sikerült világbajnoki címmel megkoronáznia, pedig nem talált legyőzőre. Profiként 29 találkozót vívott, ebből huszonhetet megnyert és kettő zárult döntetlennel, azaz veretlen maradt. 

Fotók: Sportmúzeum

Írta: Csontó Sándor