Most olvasom
Színészideálok, férfisztárok a harmincas évek filmjeiben

Színészideálok, férfisztárok a harmincas évek filmjeiben

Színészideálok, férfisztárok a harmincas évek filmjeiben

A XX. század első évtizedeiben a mozik elterjedésével, a filmek számának gyarapodásával az ország minden pontján elérhetővé, láthatóvá és ismertekké váltak a színészek. A technikai fejlődés következtében az egyre erősödő tömegkultúrában folyamatosan növekedett a fogyasztói igény a szórakoztatásra.

Egyes művészek a korábban nem ismert népszerűség csúcsaira emelkedtek, míg másoknak rögös volt a színpad deszkáiról a mozivászon felé vezető út. Ahogy a filmszínészet önálló művészeti ág lett, hozzá kapcsolódóan megjelentek a sztárok, kialakult a sztárkultusz. A különböző típusok tökéletesen lefedték a közönség egészét, és így mindenki a saját ízlése szerint választhatta ki kedvencét. Miért pont Jávor, Kabos, Páger vagy Csortos vált akkoriban filmcsillaggá? Erre próbálunk választ adni, s rövid bejátszásokkal felvillantjuk hőseinket. 

 

 

Már a korabeli lapok és magazinok is a lehető legnagyobb mértékben törekedtek olvasóik kiszolgálására, részletesen beszámoltak kedvenceik magánéletéről, botrányokról és örömeikről egyaránt. A sztároknak is nagy szükségük volt a sajtó támogatására, hiszen rajongóikat a róluk szóló cikkek jelentősen befolyásolták és reklámozhatták magukat. A sztárkultusz mintákat közvetített, hozzájárult a szórakoztatáshoz, és nem utolsó sorban komoly üzleti vállalkozás volt. A Délibáb magazin 1935 nyarán indított pályázata volt az első sztárszavazás Magyarországon, megtudhatták, ki számított akkoriban filmcsillagnak. „A sztárkultusz (…) nem egyéb mint a beteges túlértékelés egyik tünete… elsorvasztja az egyéniség tiszteletét és a testi varázst, sex appealt állítva a színészi tehetség mértékeszközéül, félistenné, egyúttal a tömeg rabszolgájává is teszi a színészt.” Írta Dáloky János, egy korabeli teoretikus. A hangosfilm hihetetlen népszerűsége okán a mozivászon beszélő hősei lettek a korai magyar sztárkultusz első nagyágyúi. Az 1930-as évek elejét tekintve főleg férfisztárokról beszélhetünk: őket hamarabb fedezték fel, és jóval gyorsabban váltak népszerűvé, mint a színésznők. Már a kezdeti időszakban kiemelkedett Jávor Pál, aki a korszak végéig megtartotta vitathatatlan vezető szerepét. Bricsesznadrágban leugrik a lováról és felsiet a kúria tornácára, a bálterem közepén frakkban táncol, és harminckét foggal mosolyog, bőrkesztyűben markolja sportkocsijának kormányát és beveszi az éles kanyart, összecsapja lakkcsizmás bokáját, és kezével tiszteleg, felgyűrt ujjú, fehér ingben, homlokába hulló tinccsel, mámoros arccal csettint a cigánynak. Igen, ez mind Ő! Jávor (Jermann) Pál az 53 éves kishivatalnok és a 17 esztendős cselédlány szerelemgyereke Aradon látta meg a napvilágot, száztíz éve, 1902. január 31-én. Mindig szakasztott olyan volt, amilyennek a közönség a szerepet elképzelte: sármos, duhaj, snájdig és hódító férfi. Magabiztos mosolya és kissé hunyorító tekintete volt, ebben állt fő varázsa. (Nagyon rövidlátó volt, ezért hunyorgott.) 1929 és 1945 között több mint hetven fontosabb filmszerepben játszott, volt olyan év, amikor egy tucatban kellett domborítania. A Noszty fiú esete… című filmben Jávor olyan pusztítást végzett a vendéglő berendezésében, hogy a jelenet egy részét kihagyták a filmből. Így mulat egy igazi magyar úr! A színpadon mozihős önmagától kellett megszabaduljon, hogy a szerep kényszerítette ketrecben fegyelmezetten szerepeljen. Ott is bizonyított. Több mint harmincéves művészi pályáját felejthetetlen alakításai, és igaz emberi magatartása örökké emlékezetessé teszi. 1945-ben az utolsó pillanatban menekült meg a haláltábortól. Tizenkét év amerikai száműzetés után, 1959 augusztusában a János kórház kertjében, egy klinikai asztal mellett utoljára húzták legkedvesebb nótáit a budapesti cigányok. „Most van a nap lemenőben…” Másnap hajnalban az ország jávorpalija elhunyt.

 

A makói származású Páger Antal (1899–1986), a korszak másik vezető színésze minden előképzettség nélkül lett színész, táncos-komikusként kezdte pályáját. Úgy gondolta, itt lehet a legjobban keresni, nem is csalódott. Nyílt titok volt, hogy Págeré a legmagasabb gázsik egyike az 1945 előtti hazai filmszínészek körében. „Rengeteget dolgoztam, de megkértem, és meg is adták, ami kijárt.” – vallotta később egy riporteri kérdésre. Pontos, korrekt munkáját, mély, belső átéléssel megformált szerepeit megszerette a filmszakma, hamarosan a közönség kedvencévé is vált, így egyre több filmes feladatot kapott. Minden külső eszköz nélkül, pusztán a személyisége varázsával minden karakterszerepben hiteles tudott lenni, legyen az csavargó vagy orvos. Hallatlan munkabírásával folyamatosan színvonal felett teljesítette a szakma által diktált tempót. Nem tartotta magát sztárnak, sőt kifejezetten arra törekedett, hogy intellektuális művésznek lássa a közönség. A jobbak között is a legprofibb volt. 1944 végén elhagyta az országot, s csak 1956 szeptemberében tért, térhetett haza. Újra bizonyíthatott és számos színdarabban, filmben és tévéjátékban nyújtott kiemelkedő alakítást. A Pacsirta című filmben játszott szerepéért a cannes-i filmfesztiválon Arany Pálma-díjat kapott.

 

 

 

Képzeletbeli dobogónk harmadik szereplője Hyppolit, a fölényes-elegáns komornyik szerepében vonult be mindannyiunk nappalijába. Ő Csortos Gyula (1883–1945), a legnagyobb magyar jellemszínészek egyike, feledhetetlen és kedves alakításaival több, mint 250 színpadi és 60 filmszereppel a háta mögött. Ez az emlékezetesen nagy művész a „színpadok vándora”, végigjátszotta valamennyi pesti színpadot, szinte már nem is állapítható meg, hogy bizonyos időszakokban melyik színháznak is volt a tagja. Korlátokat és határokat nehezen elviselő, a társadalmi konvenciókat megvető különc egyéniség, hírhedt volt hajlíthatatlan nyakasságáról, gőgös zárkózottságáról. Mindenkit konokul magázott, kollégát és rendezőt egyaránt, üdvözlésüket is ritkán fogadta. Anekdoták tucatjai fűződnek alakjához, de eredetibb volt minden mendemondánál. Rezzenéstelen arcáról fennköltség sugárzott, ajkbiggyesztve, porcelánkék szemével metszőn nézett keresztül mindenkin. Szerelmes levelek garmadáját dobta olvasatlanul a szemétbe, még az aláírását is sajnálta rajongóitól. „Engem nem lehet leszakítani” – mormogott mackó bájjal rekedtes hangján. Kifogástalan eleganciával öltözködött, imádta a kulináris örömöket, talán fiatalkori nyomorúságáért kárpótlásul. Jól állt neki a mókázás, kifogyhatatlan volt ötletekből, melyekkel annyi jelentéktelen darabot varázsolt sikeressé. Egy-egy elszólása ellenállhatatlanul hatott a rekeszizomra, hangos derültséget keltve közönségében. Szeretett költekezni, a pillanatnak élt, kezei között elolvadt a sztárgázsi és a kikunyerált előleg.

Súlyos cukorbetegen – a Fasor szanatóriumból kiszökve –, a Royal Revü Varieté színpadán a Rántottcsirke című zenés darabban, hűen önmagához búcsúzott színpadtól, publikumtól, az élettől.

 

 

Egészen más fából faragták korosztályok és generációk kedvencét, akit korántsem nevezhetünk szépfiúnak, de még jóképűnek sem. A mi nemzedékünknek már csak néhány karcos, fekete-fehér filmről kacsint, joviális kövérségével, egy vállrándítással mosolyt fakaszt. Kabos Gyula (1888-1941) kifejezetten antisztár alkat volt, mégis mindenki szívébe belopta magát. Negyvenhárom évesen játszotta első hangosfilmszerepét, 8 év alatt 45 filmben szerepelt. Egyénisége döntően meghatározta a korszak filmjeinek jellegét. Szereplése biztos kasszasikert jelentett, s a forgatókönyvírók kifejezetten Kabos-témákat írtak. Közvetlensége és szellemessége kedveltté tette a stúdiókban, a színházban és az életben egyaránt. Folyamatosan fejlődött maga kreálta alakjaiban, egyre elmélyültebb és bonyolultabb figurákat formált meg. A félszeg kishivatalnok, jól karikírozott újgazdag, csetlő-botló kispolgár, megannyi aprólékosan és gondosan kimunkált jellemrajz. Ő volt a kisember archetípusa, akinek előbb-utóbb sikerül minden bajból kikászálódnia. Kabos visszaadta a hitét az embereknek: nektek is sikerülhet. 1939-ben, sikerei csúcsán a munkaszolgálat és a gázkamra elől Amerikába hajózott. Másfél év múlva belehalt a távolságba, a szívét itthon felejtette. Nem hagyható említés nélkül a többi, jól tipizálható férfisztár sem. Ráday Imre az intelligens dandy, Sárdy János operettszínész, bonviván és Latabár Kálmán a kissé lökött táncos-komikus.

 

 

Forrás:

Mudrák–Deák: Magyar hangosfilm lexikon 1931–44. 2006. Attraktor www.mediakutato.hu Skaper Brigitta: Magyar filmsztárok a két világháború közötti Magyarországon Filmposters 1912-45 2004. Ernst Gallery

 

 

Írta: Csontó Sándor

© 2020 Gentlemen's Choice. Minden jog fenntartva.

Vissza a tetejére